A hivatalos média korabeli cikkei gyakran másolták a homoszexualitással kapcsolatos akkori nézeteket. Ezért, függetlenül attól, hogy a két háború közti időszakból származó újságot lapozunk-e fel, vagy a szocialista sajtót – elsősorban „perverz” vagy „beteg” emberekről, bűnügyi esetekről vagy botrányokról szóló cikkeket találunk. Még akkor is, mikor a homoszexualitás már nem számított többé bűncselekménynek, hosszú időbe telt, mire olyan felvilágosító cikkek jelentek meg, mint az 1973-ban írt csehszlovák Köztünk élnek című, amely azonban ebből a szempontból még sokáig kivételt képzett. Nem hiányoztak az USA-ról és a Nyugatról, mint „a homoszexuálisok világáról” szóló cikkek sem.
A konkrét emberekről, szükségleteikről, vágyaikról vagy pozitív tulajdonságaikról saját szemszögükből semmit, vagy csak nagyon keveset tudunk meg a médiából, arról pedig, hogy milyen erőfeszítéseket tettek a kedvezőtlen körülmények megváltoztatására, végképp semmit. Ezekre a 90-es évekig várni kellett.
Közöttünk élnek
Mikor nemrégiben (MS 28/1972. szám) válaszoltam egy homoszexualitással kapcsolatos kérdésre, nem számítottam rá, hogy ez a rövid szöveg ilyen nagyfokú érdeklődést kelt. Azt azonban kiderítettem, hogy általános becslések szerint száz emberből négy – férfiak és nők egyaránt – úgynevezett valódi (vagyis alkatából eredendően) homoszexuális. És ha ezen felül figyelembe vesszük az alkalmanként vagy időszakosan homoszexuális egyéneket és azokat, akik „mindkét irányban” érdeklődnek, ez azt jelenti, hogy sokan élnek közöttünk, akik kérdéseket tesznek fel maguknak a homoszexualitással kapcsolatban és válaszokat keresnek ezekre. Ráadásul sorsuk teherként nehezedik rájuk. Ebben a szövegben megpróbálok reagálni azoknak a leveleire, akik írtak az MS-nek, és választ adni leggyakoribb kérdéseikre. Továbbá azoknak sem árt elolvasni ezt a szöveget, akiket közvetlenül nem érint ez a téma. Ennek oka, hogy a homoszexuálisok, függetlenül attól, hogy a lakosság mekkora százalékát teszik ki, folyamatosan kisebbségként kénytelenek élni. Ahhoz, hogy ez lehetséges legyen és hogy a két csoport – a homoszexuálisok és a többiek – nehézségek és konfliktusok nélkül tudjanak egymás mellett élni, alapvető fontosságú, hogy mindenkinek legyen legalább valamennyi információja a témában.
Ezzel együtt szeretném kihangsúlyozni, hogy nem lehet minden kérdésre választ adni. Sem az orvostudomány – pontosabban a pszichiátriai szexológia, egy erre a témára szakosodott, marginális diszciplína –, sem más tudományok nem tudtak eddig minden kérdésre pontos választ adni. Több olyan vélemény, amit az alábbiakban említeni fogok, továbbra is vita tárgya, bár természetesen igyekszem elsősorban azokat felvezetni, amelyeket illetően a szakemberek nagy része egyetért. Az egyik ilyen téma, amelyet illetően egyetértés alakult ki, az a kérdés, hogy betegség-e a homoszexualitás. A homoszexualitás, vagyis a saját nem felé való szexuális orientálódás, nem minősül betegségnek. A szakemberek abban is egyetértenek, hogy nem bűn vagy rossz szokás. Nem mennék bele túl mélyen a múltba, de meg kell említeni, hogy a homoszexualitás időtlen idők óta ismert (állatoknál is megfigyeltek homoszexuális viselkedést), és a különböző társadalmak különbözőképpen viszonyultak hozzá. Egyes társadalmak tolerálták, sőt preferálták (egyes ókori, illetve keleti társadalmak); más időszakokban szigorúan büntették. A modern álláspont, amely fokozatosan az egész világon egyre elfogadottabbá válik, néhány orvos, elsősorban pszichiáter és szexológus, valamint szociológusok és jogászok hosszú és fáradságos erőfeszítéseinek hatására alakult ki. Ennek alapján a homoszexualitás „egyébként teljesen normális emberek egy különös vonása” vagy „a szexuális viselkedés egyik variációja”, vagyis nem betegség.
Azt a nézetet, miszerint a homoszexualitás a szexuális viselkedés egyik változata, támasztja alá az a tény is, hogy a homoszexuálisok többsége nem tudja elképzelni, hogy másmilyen legyen, és nem vágyik megszabadulni másságától, mivel megbékélt [sorsával]. Mindössze ugyanúgy akarnak élni a társadalomban, mint mások, ezzel a különbséggel, amelyet nem ők okoztak vagy választottak, csak „megtörtént” velük. Azok a belső konfliktusok, amelyek neurózist vagy antiszociális viselkedést okoznak, nem feltétlenül kísérői a homoszexualitásnak, éppen ellenkezőleg: az okozza őket, hogy a homoszexuálisokat gyakran kitaszítottként kezelik.
Ezt a fajta előítéletet még számos művelt ember is osztja, akiknek pedig jobban kellene tájékozódniuk a témában. A homoszexualitással sok nyomozó, jogász és orvos csak különböző negatív jelenségek, mint neurózis, bűnözés stb. kapcsán találkozik, ezért torz véleményt alakít ki a témáról. Ezért tart ilyen sokáig, míg a téma modern megközelítése elfogadásra talál. Társadalmunkban azonban, legalábbis jogi téren, már teret nyert egy észszerűbb megközelítés, ugyanis a büntető-törvénykönyv értelmében a homoszexualitás nem számít bűncselekménynek. Csak az számít bűncselekménynek, ha a homoszexuális tevékenységet 18 év alatti fiatalkorú sérelmére követik el, közszemérmet sért vagy prostitúcióhoz kapcsolódik. Egyéb esetekben a törvény biztosítja az állampolgárok szabadságát, és ha két felnőtt közös beleegyezésen alapuló, pénzügyi tranzakcióhoz nem kapcsolódó homoszexuális tevékenységet végez a négy fal között, ahhoz senkinek semmi köze. Ezt a jelentős jogi előrelépést azonban nem mindig követte változás a társadalom hozzáállásában, és ez az oka a gyakori konfliktusoknak és annak, miért fordul sok homoszexuális szexológushoz vagy pszichiáterhez. A nagyközönségben tudattalanul is tovább élnek olyan előítéletek, amelyek miatt indokolatlanul elutasítják a homoszexuális embereket. Ebből fakadnak olyan állítások, mint hogy a homoszexuálisok „megrontják” a kiskorúakat. Komoly kutatók azonban megállapították, hogy a felnőtt homoszexuálisok nem vonzódnak gyakrabban a törvény által védett kiskorúakhoz, vagyis a 18 év alattiakhoz, mint a felnőtt heteroszexuálisok.
Márpedig az utóbbiakat is, ha nem tudják kontrollálni vágyaikat és
tizenöt év alattiakat molesztálnak, még azok beleegyezése esetén is
ugyanúgy bünteti a törvény. A szexuális kielégülés formáját illetően Dr. Paul Gebhard, a híres Kinsey Intézetben dolgozó amerikai szexológus kutatásai szerint a homoszexuálisoknak csak körülbelül 8%-a folytat anális közösülést, ami körülbelül ugyanakkora arány, mint az ilyen szexuális gyakorlatot folytató heteroszexuális pároké. Azért megyek bele ezekbe a részletekbe, mert kaptam erre vonatkozó kérdéseket, de azért is, mert ez is mutatja, hogy az ilyen előítélet alaptalan. Heteroszexuálisok esetén általában senkit nem érdekel, mit csinálnak az ágyban, és a homoszexuálisok számára is biztosítani kellene a magánélet ugyanilyen szintű védelmét. Azt a népszerű mondást kellene szem előtt tartanunk, hogy „ha két ember szereti egymást, nem számít, milyen neműek.” Észre kellene vennünk, hogy a homoszexuális erotika sem csak a testi kapcsolatról szól, hanem szerelemről, vonzalomról, féltékenységről stb., akárcsak a lakosság többi részénél.
A társadalomnak tehát arra kellene törekednie, hogy megszabaduljon a homoszexuálisokkal szembeni előítéleteitől, nem kilátástalan helyzetbe sodorni őket, hanem személyes tulajdonságaik alapján megítélni: milyen a szakmai hozzáértésük, milyen a személyiségük, teljesítik-e feladataikat, hogy viselkednek a mindennapi életben – vagyis ugyanolyan alapon, mint mindenki mást, nem pedig szexuális másságuk miatt nem venni észre pozitív tulajdonságaikat. Amikor ezt a megközelítést hirdetem, sokan azzal tiltakoznak, hogy
a homoszexuálisok előnyöket élveznek.
.png)
Sokan úgy vélik, hogy ha a homoszexuálisok jogokat kapnak, akkor előnyöket élveznek és igazolva látják a viselkedésüket. A fentiekből már egyértelmű lehet, hogy a homoszexualitást nem kell igazolni, ahogy a heteroszexualitást sem. A szexualitás természetes dolog. Bár a homoszexuálisok esetében nem járul hozzá az emberiség szaporodásához, ezt a problémát ugyanúgy kellene megközelítenünk, mint az önhibájukon kívül terméketlen heteroszexuálisok esetét – az ő szexuális tevékenységüket senkinek sem jutna eszébe meddőségük miatt korlátozni. Épp ezért a homoszexuálisoktól – ismétlem, amennyiben betartják a törvényt, ahogyan azt a heteroszexuálisoknak is be kell tartania – nem tagadhatjuk meg a szexualitást és nem diszkriminálhatjuk őket miatta.
Ugyanígy előnyt sem élvezhetnek. Amikor a homoszexuálisoknak védekezniük kellett az üldöztetéssel szemben, gyakran emlegették híres tudósok és művészek neveit, mintegy azt sugallva, hogy ez a vonás a géniuszokra jellemző. Szerintem ez a gyakran emlegetett jelenség is azt támogatja, hogy az embereket munkájuk, jellemük és a társadalomhoz való hozzájárulásuk alapján ítéljük meg, ne pedig pusztán a szexualitásuk alapján. A homoszexuális szerzők, írók, zenészek és szobrászok mellett könnyen említhetünk hasonlóan sikeres és termékeny heteroszexuális alkotókat is. A statisztika törvényei alapján is arra a következtetésre juthatunk, hogy a géniuszok között a homoszexuálisok és heteroszexuálisok aránya ugyanaz, mint a teljes lakosságban. Ezért utasítom el azokat a véleményeket, amelyek szerint a homoszexualitás a személyközi kapcsolatok egy magasabb szintje, a barátság egy fejlettebb formája, a művészi készségek kialakulásának előfeltétele stb., amint azt egyes homoszexuálisok gyakran állítják, illetve bizonyos nyugati kiadványok és magazinok erősítgetik. Amint a heteroszexuálisok is örülnek egy jó heteroszexuális kapcsolatnak, annak minden hozadékával, a homoszexuálisok is értékelik saját kapcsolataikat, amelyek számukra teljesen kielégítőek stb. Nincs értelme azonban felsőbbrendűnek és különlegesnek állítaniuk be magukat; ez csak ismétlődő konfliktusokhoz vezet a társadalmi többség és a kisebbség között, ám ezúttal a kisebbség hibájából. A homoszexuálisok többsége nagyon is tisztában van másságával, és még ha nem is szeretne attól megszabadulni, felmerül benne a kérdés: gyógyítható-e a homoszexualitás?
Mielőtt megpróbálnánk választ adni erre a kérdésre, előbb próbáljunk meg arra válaszolni: miért kellene a homoszexualitást gyógyítani, amikor ez veleszületett állapot, nem pedig betegség. Mondhatnánk, hogy például a veleszületett siketség sem betegség, ahogy más fejlődési rendellenességből adódó szervi problémák sem, az orvosoknak mégis meg kell próbálniuk ezeket a problémákat helyrehozni, vagyis gyógyítani. Egyes esetekben vannak ilyen gyógymódok, például műtétek vagy gyógyszeres kezelés útján, vagy – ha például egy szerv teljesen hiányzik – nem a szó szoros értelmében vett gyógyításról beszélünk, hanem a fogyatékossággal élő ember protézist kap, megváltoztatja napi rutinját stb. A gyógyíthatóság kérdésének megválaszolásához vissza kell térnünk arra a témára, mi okozza a homoszexualitást, és rögtön le kell szögeznünk, hogy erre nincs egyértelmű válasz. A közelmúltban azonban az a vélekedés, hogy a homoszexualitást kora gyermekkori hatások alakítják ki, háttérbe szorult ahhoz a nézethez képest, hogy veleszületett adottság, amelyet ma még ismeretlen biogenetikai tényezők okoznak. A veleszületett homoszexuális hajlam annak ellenére is kifejlődik, hogy a környezet ezzel ellentétes tendenciákat mutat.
Egyes speciális élethelyzetek létrehozhatnak úgynevezett ál-homoszexualitást; ilyenkor ez csak a heteroszexuális tevékenységeket pótolja (kollégiumok, börtönök, kolostorok, régebben hajók legénysége stb.). Olykor azok a heteroszexuálisok, akik más lehetőség híján fordultak a homoszexuális kielégüléshez, ezeknek a körülményeknek a megszűnése után is folytatják azt, talán mert gátlásosak a nőkkel szemben, vagy mert a homoszexuális tevékenység könnyebben elérhető. Azonban ez a fajta homoszexualitás gyakran magától elmúlik, ha megváltoznak az életkörülmények és nincs szükség különösebb kezelésre. Az ilyen ál-homoszexualitás esetén a beavatkozások általában sikeresek.
Az alkati (valódi) homoszexualitás ezzel szemben állandó jellegű. Ilyen esetekben a személy tagadhatatlan vonzalmat (vágyat) érez vele azonos nemű személyek iránt. A másik nem az ilyen emberekben nem vált ki szexuális érdeklődést. A szexuális vágy tárgya általában egy azonos nemű felnőtt személy (férfiak esetén a nőiesség kifejezetten hátrány is lehet). A homoszexualitás ilyen eseteiben is nagy segítséget jelenthet egy orvos. A pszichoterápia különböző formái segíthetnek azoknak az érintetteknek, akiknek elsősorban a társadalmi integráció okoz problémát. A pszichiáter segítheti a személyiség újraszocializációját, segíthet az érintettnek megtalálnia helyét a világban és konfliktusmentes kapcsolatot kialakítania környezetével, legyen az akár a család, a munkahely vagy valamely más társadalmi csoport. Ezért az orvosi segítség teljesen helyénvaló, noha célja nem az, hogy „kigyógyítsa” a személyt a homoszexualitásból.
Remélem, az ebben a cikkben szereplő információk is segítik majd az ilyen konfliktusmentes kapcsolatok kialakítását, és nemcsak azok olvassák majd, akik saját problémáik miatt írtak az MS-nek, hanem a többség tagjai is. Ennek a többségnek a körében él azonban az érintett kisebbség, és ennek a két csoportnak a viszonya döntő szerepet játszik abban, hogy azok, akik nem maguk választották sorsukat, hogyan folytathatják életüket.
Dr. PAVEL ZEMEK, az Orvosi Egyetem professzora
